A játék közös élménye

Szándék és megvalósulás

A játékgyûjteményünk összeállítását egy nagyon érdekes tapasztalat tette lehetõvé, amelynek neve Szentjánosbogár tábor, és amely már 14. éve tart. A táborokat "A Szív" újság "Szentjánosbogár" gyermekrovata körül közösséggé vált, elsõsorban fiatal világiak és ignáci lelkiségû szerzetesek szervezik.  Õk ezeken a táborokon az ún. "fõbogarak" vagyis csoportvezetõk. Évrõl évre nagyon értékes és megszívlelendõ élményekben volt részük, amikor megfigyelhették, a játékok mennyire megrövidítik a felnõttek útját a gyerekekhez, mennyi minden gond és probléma oldható meg fokozatosan a segítségével, és milyen hasznos eszköznek bizonyul a csoportos munkában.

Fény bál logoMég mielõtt megszerveztük az elsõ Szentjánosbogár tábort, létezett Dunakeszin a nyolcvanas évek végén egy Szentjánosbogár-klub. Megszületésében jelentõs szerepe volt annak a felismerésnek, hogy még a hitoktatásra, templomba járó gyerekek is gyakran nem keresztényi magatartást tanúsítanak, a kortárscsoport többségi normáihoz igazodva. Akik ezt a klubot létrehozták - két szomszéd plébániához tartozó szülõk és hitoktatók -, úgy láttuk, hogy feladatunk nemcsak a hithez kapcsolódó ismeretek átadása, hanem a keresztény magatartás formálása, illetve segítségnyújtás ahhoz, hogy a (nagyobb) gyerekek önmaguk formálását mindennapi feladatuknak tartsák. Erre rendszerint nem ad elég ösztönzést - és fõként alkalmat - az iskolában eltöltött heti egy, legfeljebb két hittanóra. Az "iskolás" szagot árasztó és iskolai hangulatot (amelyet a tanár-diák ellentét jellemez) idézõ falak között legtöbbször nincsenek meg a körülmények ahhoz, hogy a gyerekekbõl közösség alakuljon ki, amely teret ad a keresztény magatartás megélésére, formálására. Úgy láttuk, hogy mivel a magyar társadalomban a keresztény magatartás nem uralkodó szemlélet, azért meg kell teremtenünk a feltételeket egy saját, keresztény szellemû közösség megalakulásához, ha nem akarjuk, hogy a gyerekek átvegyék a kereszténységtõl idegen életmintákat. Szerveztünk hát a gyerekeknek egy heti klubfoglalkozást, délutáni találkozást és együttlétet teremtõ, többfajta tartalmas elfoglaltságot, de volt saját "Szentjánosbogár" c. kis újságunk, énekkarunk és egy közös táborunk is.

Találkozásunk "A Szív" újsággal és a jezsuita renddel döntõnek bizonyult a késõbbi években - az egyre gyarapodó közösség fokozatosan megismerkedett az ignáci lelkiséggel, kis plébániai újságunk "A Szív" gyermek- és ifjúsági rovatába olvadt. Országos méretben kapcsolatot teremtettünk sok gyerekkel, akik a rovattal leveleztek. Egy év elmúltával szerveztünk nekik egy tábort. Ez volt az elsõ - még csak három napos - Szentjánosbogár tábor 1991 nyarán Dunakeszin.

Annak ellenére, hogy mindig is sokat játszottunk a gyerekekkel, az elsõ tábor idején még nem tudtuk, mi mindenre jó a játék. A lelki célokat tartva szem elõtt úgy gondoltuk, hogy leginkább a kiscsoportos beszélgetések alkalmasak a tábor szellemi és lelki témájának feldolgozására. A programban volt ugyan néhány játék vagy játékos foglalkozás - akadályverseny, lapkészítés, labdázás -, de a játékot leginkább a "komolyabb" programrészek közötti lazításnak szántuk.

Második táborunk a színrevitel alapjaival ismertette meg a gyerekeket. Itt a témafeldolgozáshoz alapvetõen több játékra volt szükség. Akkor kezdtük felfe­dezni, hogy mennyire belefeledkeznek a gyerekek a játékokba, milyen sokáig, kitartóan szeretnek játszani, a közös játszás mennyire elõsegíti a közösséggé válás folyamatát, mi mindent lehet közölni a játékon keresztül - egyszóval a második táborunk során rájöttünk, hogy a játékokat komolyabb szerephez kell juttatni programjainkban. A játék ne intermezzo, hanem a program része legyen.

Ettõl kezdve a kiscsoportos beszélgetés mellett a játék lett a második pillé­re a tábor szellemi és lelki programjának, amely minden évben más. Évek óta gyûjtjük a játékokat, mi magunk is sokat játszunk, a játéktanítás a vezetõképzõ hétvégéink fontos, sok idõt igénylõ része.

Hamar rájöttünk arra, hogy meghatározott szerep vagy magatartás szükséges ahhoz, hogy a gyerekekkel játszani tudjunk. Mivel a célunk nem az volt, hogy a gyerekek pusztán csak a hittanos anyagot sajátítsák el, hanem "jó", vagyis a jóra törekvõ, Krisztust szeretõ és követõ Csoportjáték gyerekeket akartunk nevelni, ezért olyan nyelven kellett velük beszélgetnünk, amelyet minden gyerek ért. Ez a nyelv a játék nyelve, azé a tevékenységé, amelyet a gyerekek a legjobban szeretnek, amelyben leginkább önmagukat adják, és amelyrõl az iskolába kerülés igen korán kezdi leszoktatni õket. A játék más viszonyokat teremt, a vezetõt és a csoportot egyenrangúsítja. Vagyis ilyenkor egy vagyunk közülük, szerepünk csak a játék ismertetésében (kezdésben-befejezésben) hangsúlyosabb, egyébként mi is résztvevõk, játékosok vagyunk, egyforma jogokkal és kötelességekkel. Gyerekké válunk. Vezetõ szerepünket akkor nyerjük vissza valamennyire, amikor a játék megbeszélésére kerül sor.

A játék egyszerre több funkciót érvényesítõ tevékenység, és haszna is többszörös. A nevelõknek, csoportvezetõknek a játék arra nagyon jó, hogy a rájuk bízott gyerekeket jobban megismerjék, mert az ember jellembeli tulajdonságai soha sem nyilatkoznak meg olyan nyíltan, olyan õszintén, mint a játék során. Annak a gyereknek, akit jobban megismerünk, "testreszabottabb" segítséget tudunk adni az önneveléséhez.

Mivel a játék alapvetõen kölcsönösségen alapul, mások jelzéseibõl, reakcióiból is formálódik a saját énképünk. Amellett a játék kihoz belõlünk olyan reakciókat, viselkedéseket, amelyekrõl nem is gondolnánk, hogy bennünk vannak. Vagyis komoly önismereti lehetõségek szunnyadnak egy-egy játékban, fõként, ha a csoport tudatosítja egy beszélgetésben annak tanulságait.

Az ember másokhoz képest lehet ilyen vagy olyan, önmagában viszont nehezen ítélhetõ meg. Jelleme elsõsorban tetteiben, viselkedéseiben mutatkozik meg, azok terepe pedig legtöbbször a társas kapcsolatai, a másokkal való érintkezései. A játék lehetõséget teremt arra, hogy minden résztvevõ felmérje és feltalálja magát mások között. Továbbá, minden játékot a szabályok irányítanak, vagyis ha látszani akarunk, azokat meg kell tartanunk. A nem tiszta játékot a közösség szóvá teszi, és általában elutasítja. Ezért a játék alkalmazkodásra is Búj-búj tanít. Számos játék együttmûködésen alapul, ha nem vagyunk hozzá elegen, vagy ha nem tudunk egymással szót érteni, a játék nem sikerül, vagyis elmarad a játék jutalma - az öröm.

Az önismereti tapasztalatoknak hamar hasznát veheti a gyerek, mert következik belõlük a tökéletesedésre való vágy, egyfajta eszményképhez mint mércéhez viszonyító törekvés: azt szeretném, hogy mások szeressenek, elfogadjanak, segítsenek, bízzanak bennem stb. - ezért barátságosnak, nyitottnak, elfogadónak, megbízhatónak stb. kell lennem. A játékban való részvétel segít a gyereknek eze­ket a folyamatokat tudatosítani, és e belátásból eredõ nagyobb odafigyeléssel fokozatosan erõsíti a folyamatokat magában.

Nagyon sok segítséget nyújt a játék a tanulásban, mert egyfajta ugródesz­kaként mûködik: a legtöbb gyerek képes végéig követni és megérteni egy, a korá­nak megfelelõ gondolatmenetet, de ez elõször is általában munkát jelent a számára, azon kívül az így elnyert tudás "átvett", vagyis nem saját. Ehhez képest a játék a vele járó erõs érzelmi érintettséggel, a beleélést, szerepazonosulást igénylõ hatásával átélhetõvé, vagyis a sajátjává teszi az említett gondolatsor eredményét. A játék elindítja az ismeretek eredményes elsajátításához nélkülözhetetlen lelki folyamatokat: érzékelést, észlelést, figyelmet, képzeletet, gondolkodást, cselekvést és kreativitást. Különösen hatékonyan segíti az ismeretek megszerzését és rögzítését az érzelem és az akarat együttes aktivitása, amely valamilyen cselekvésben nyilvánul meg. Az összes játéktípus közül általában az ilyen jellegû játékok ismertek a nevelõk, hitoktatók körében.

Nagyon fontos a játék szocializáló hatása. A keresztény életforma alapvetõen közösségi. Ezt a gyerekeknek nemcsak mondanunk kell. Sokkal jobb megízleltetni velük a "jó együtt lenni" érzést: valódi közösségi élményt adni nekik. A legegyszerûbb játékok is képesek erre, mert játszani - akármit - egyedül mindig rosszabb, mint másokkal. A játék a közösségformálás elsõ lépcsõfoka: amikor a gyerekek ismerik már az "együtt játszani - együtt lenni jó" érzését, és a jól megválasztott játékok kapcsán a számukra fontos témákról is beszélni tudnak (vagyis megszületett a "megértek másokat, és engem is megértenek" érzése), igen könnyen cselekvésbe is hozható a csoport. És amint tudjuk, a közös cél felé haladás, annak elérése, az ezzel együtt járó öröm, majd egy újabb cél kitûzése - ez a közösség mûködésének és megtartásának útja. A csoport összekovácsolódásához sok ilyen közös élmény együttes megtapasztalásán át vezet az út. Nem csekély dologról van szó, ha egyszer azt halljuk-mondjuk, hogy az egyházat közösségivé kell tennünk, hogy élõ legyen.

A játéktól a beszélgetésig

Játszani jó. A pozitív játékélmény önmagában érték és ez az, ami látható. De a játék közben belsõ folyamatok is elindulnak, olyanok, amelyeket megélünk, de legtöbbször nincs róla tudatos képünk. Ha nem maradunk pusztán csak a játéknál, hanem továbbmegyünk, és egy jól elgondolt, valamennyire "megtervezett" beszélgetésben közösen elõhozzuk a játék fontos mozzanatait, akkor annak hatását lényegesen erõsítjük. Bogozódós A Szentjánosbogár táborban igen hamar rájöttünk erre. Mindnyájunk - a gyerekek és a csoportvezetõk - számára ezek az értelmezõ, tudatosító megbeszélések fontos felfedezésekhez vezettek.

Nem minden játékot lehet vagy érdemes megbeszélni, de a legtöbbje egyfajta meglepetést rejt magában, amelyet elõ lehet hozni és rácsodálkozni. Ezeket mi "duplafenekû" játékoknak hívjuk, mert kétszeresen is van hasznuk: egyszer akkor, amikor játsszuk, másodszor pedig akkor, amikor feltárjuk a körbeszélgetésben, mi történt velünk valójában a játék során.

A jó megbeszélésnek van néhány egyszerû szabálya. A legfontosabb, hogy a játékvezetõ készüljön fel a beszélgetésre. Lehet-e egy spontán beszélgetést átgondolni, valamennyire "megtervezni"? Igen, lehet - természetesen csak a szükséges mértékben -, mégpedig úgy, hogy elõbb megpróbáljuk elképzelni a játék lefolyását, a gyerekek reakcióit és ezekhez kitaláljuk a megfelelõ kérdéseket, amelyek célja, hogy tudatosítsuk a játék fontos tanulságait, amelyek bennünk tudattalanul "elraktározódtak".

Nagyon fontos, hogy ilyenkor minden játékos jusson szóhoz, ezért célszerû eleve körben ülni, ahol egyfajta elhelyezkedési egyenrangúság, valamint a lehetõ legteljesebb szemkontaktus valósítható meg. A játék megbeszélését legtöbbször az érzésekre való rákérdezéssel érdemes Kör elindítani ("Hogy érezted magad, amikor..."), körben és sorban kérdezni a résztvevõket és csak azután érdemes rátérni az adódó következtetésekre. Különösen az elején nagyon fontos tartani a kört. Minden csoportban vannak olyan gyerekek, akik nem küzdenek meg a felszólalás jogáért, inkább csendben maradva hallgatják a többieket, miközben bennük is forr, belõlük is kikívánkozik a mondanivaló. Õk azok, akik sokszor igen pontosan fogalmazzák meg az élményeiket, tehát a többiek is sokat tanulnak belõle. A kör demokratikus és elõrelátható folyamata megnyugtatóan hat rájuk: tudják, hogy rájuk is sor kerül, és felkészülnek a megszólalásra. Ugyanakkor rugalmasan kell kezelnünk a kör intézményét. A kör lehetõség, de nem kényszer. Ezért mindjárt az elején ajánljuk fel a passzolás lehetõségét. Ne biztassunk rá, csak ismertessük, hogy ilyen is van: "Ha valaki úgy érzi, hogy most éppen nem akar beszélni, nyugodtan mondja azt, hogy passz."

A játékvezetõ lehetõleg ne beszéljen sokat, ne többet, mint a gyerekek, hogy õ is csak egy legyen a körben a többi között. Az õ feladata a kör elindítása, a szelíd rendtartás, rákérdezés, a beszélgetés elõsegítése okos kérdések révén és a végén az összefoglalás. Sokszor elõfordul, hogy a kör vagy az azt követõ szabadabb lefolyású beszélgetés során a gyerekek ellentmondanak egymásnak. Ilyenkor a játékvezetõnek figyelmeztetni kell, hogy mindenkinek joga van a saját érzéseihez és a saját véleményéhez: "neked is, neki is". Továbbá gyakori nehézség, hogy a csoportban jelen van egy vagy több olyan gyerek, aki mozgékonysága, összpontosítási nehézségei vagy akár nevelési hiányosságai miatt nem hallgatja meg figyelmesen a többieket, hanem amikor már elmondta a magáét, mellékbeszélgetést kezdeményez a szomszédjával. Az ilyen gyereket célszerû a játékvezetõnek maga mellé ültetnie, és csendes félmondatokkal ("hallgassuk meg Mártit", "figyelj picit Tomira") valamint a testkontaktus apró megnyilvánulásaival (gyengéden megérinteni a karját vagy megsimogatni a fejét, amikor éppen mással beszél) segíteni neki fenntartani a figyelmét a beszélgetés fõ menetére és érzelmileg megmaradni a csoportban. Ha több ilyen gyerekünk van, a játékvezetõ mind a két oldalára tanácsos leültetni õket és nem egymás mellé. Ezek nemcsak puszta óvintézkedések, amelyeket azért foganatosítunk, hogy a beszélgetés "zavartalan legyen". A mai gyerekek zöme nagymértékben önhibáján kívül képtelen hosszabb összpontosításra, és az emberi kapcsolatokra általában jellemzõ lassú reakciók kivárására. Számos más típusú játék (fõleg számítógépes), amellyel szabad idejükben foglalkoznak, a történések más tempójára és élesebb, hevesebb reagálásra szoktatja õket. A gyerekcsoportban lezajló játékokban általában még boldogan feltalálják magukat, de a beszélgetés türelmet, kivárást igénylõ menete néha fárasztja õket ("Történjen már valami!"). A játékvezetõ türelmes, segítõ közelsége oldhatja feszültségüket.

Az elsõ körkérdés után, amelyben legtöbbször az érzelmekre érdemes rákérdezni, jöhetnek az értelmezõ, a párhuzamokat, összefüggéseket keresõ kérdések, és ahogyan a gyerekekkel való munkában jól bevált módszer sugallja - a konkréttól, a személyestõl az általánosig haladunk. Ennek technikáját két példán illusztráljuk, amelyek mintát nyújthatnak a játékvezetõknek foglalkozásaik elõkészítésében.

Vegyük például a "Szívesen lennék, soha nem lennék..." c. játékot! A lényege az, hogy a csoport tagjai rövid gondolkodás után sorra megválaszolják a kör elején feltett kérdést, amely úgy hangzik: "Milyen állat, idõjárás, tárgy lennél szívesen? Milyen állat, idõjárás, tárgy nem lennél soha?" A választ mindenki úgy kezdi: "Szívesen lennék..." és majd "Soha nem lennék...". A válaszok állandó indítása a játék "rítusához" tartozik. Ha ez a játék - és a benne rejlõ témák, amelyekre ki lehet térni a beszélgetés során - fölkelti a leendõ játékvezetõ Adj király érdeklõdését, teendõje a következõ: Elõször is, válaszolja meg saját magának a játék alapkérdését! Gondolkozzon azon, miért lenne vagy nem lenne ilyen-olyan állat, tárgy, stb! Nevezze meg magának az indokait is! Ha csak a saját személyére vonatkozólag gondolja végig, milyen képzettársítások kapcsolódnak benne egy-egy állathoz, tárgyhoz, máris rájön, merrefelé lehet a beszélgetést terelni. Utána gondoljon a kérdésre, tekintetbe véve a csoportja érettségét: ha kisebbek, valószínûleg elég csak egy példát említeni a kérdésben (talán legjobb az állat vagy a tárgy), és úgy tenni fel a kérdést, hogy nemcsak a "mi igen? mi nem?" kérdésekre válaszoljon, hanem indoklja is meg válaszát. A nagyoknál több példa tehetõ fel, és az indoklás is lehet külön kör, így talán izgalmasabb is. A felsorolásokra a játékvezetõnek nagyon kell figyelnie, ha nem túl jó a memóriája, akár rajzoljon is magának jeleket, de valami olyan módon, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg, hogy most "felírja" õket. A késõbbi beszélgetésben még fontos lesz, hogy jól emlékezzen arra, ki mit mondott. A kisebb korú gyerekeknél az indoklással kibõvített kör után megnyilvánul a vonzó és taszító tulajdonságok/szerepek széles skálája. Innen a beszélgetést a mindennapokban tapasztalt viselkedésrõl lehet folytatni ("Mit jelent az, hogy valaki olyan, mint egy fúró, hogy valaki olyan, mint egy könyv, hogy valaki olyan, mint egy bársonypárna? Mit jelent, hogy valaki olyan, mint egy delfin, mint egy pók, mint egy ló?") Az ilyen beszélgetés nyilván az ön- és társismeretet bõvíti, önmagunk és mások megértését segíti. De itt még nincs vége, mert lehet ezt a témát tovább mélyíteni (természetesen a csoport érettségétõl függõen).

Ismert törvényszerûség, hogy másokban pont azok a tulajdonságok, viselkedések idegesítenek bennünket, amik bennünk is megvannak, és amiket nem szeretünk, esetleg föl sem ismerve önmagunkban. Tehát a továbbiakban meg lehet kérdezni: "van-e bennem akár hangyányi is ebbõl-abból az idegesítõ/elkeserítõ tulajdonságból?"Valamint: "Mi van akkor, ha nem arra figyelek, ami idegesít engem a másikban, hanem arra vagyok kíváncsi, miért teszi azt, amit tesz? Hogyan alakult ez ki benne? Mi lehetett az oka, mi mozgatja, hogy így viselkedik?" És az összefoglalásban el lehet jutni arra a következtetésre, hogy a zsigeri reakciók, a tisztán érzelmi viszonyulás valakinek a viselkedésére csak nagyon ritkán segítik elõ a konfliktusok megoldását, valamiféle modus vivendi megtalálását. Ezzel szemben a türelmes kíváncsiság lehetõvé teszi nemcsak azt, hogy jobban megismerjük, megértsük a másikat, hanem a kölcsönös elfogadást és békés állapotok eljövetelét is ígéri.

Nézzünk egy másik játékot, amely mozgással is jár - pl. a Szerkezetek-et. Az átlag létszámú csoportot (10-12 gyerek) két csapatra osztjuk, majd elmondjuk a feladatot: a csapatok tagjai alakítsanak valamilyen szerkezetet, gépet, valami mûködõ masinát és mutassák is be a mûködését. Szerkezetek Lehet az templomi orgona, centrifugás mosógép, valamilyen jármû, bármi, akár egészen új, eddig még nem létezõ eszköz is. A képzelõerõnknek semmi ne szabjon határt!

A csapatok elvonulnak, hogy egymást ne zavarják, és minden ötletességüket bedobva kitalálnak egy-egy szerkezetet. Nyilván a csapatuk létszámát adottnak fogják fel, és minden csapattag valamilyen szerephez jut majd. Eddig a játék a gyerekek kreativitását és mozgásos találékonyságát célozta meg. Amikor a csapatok készen vannak, bemutatják egymásnak szerkezeteiket, elõször mûködésükben, majd alkatrészenként. Egyszerû körbeszélgetés indulhat arról, ki mennyire érezte találónak magára nézve a ráosztott alkatrész szerepét. Innen már csak egy lépés annak a felismerése, hogy mindnyájan legalább egy, de általában több, sokelemes "szerkezet alkatrészei" vagyunk: ilyenek a család, az osztály, a munkahelyi kiscsapat, a sportcsapat, a néptánc együttes, a zenekar, de még az informális baráti kör is. Akkor "mûködünk" jól, ha mindenki megtalálta benne a leginkább neki való szerepet. Márpedig valamilyen képessége, tehetsége, hajlama mindenkinek van. Hogyan állunk ezzel? - itt ki-ki elmondhatja a tapasztalatait arról, milyen "szerkezetben" érzi magát alkatrésznek, és mennyire tud ott kibontakozni.

Az összefoglalásban érdemes kitérni arra, hogy Isten nem teremt selejtet, hogy a keresztény közösségek feladata az, hogy befogadóképesek legyenek, hogy ne szoruljon ki közülünk senki, aki köztünk szeretne lenni, hogy mindenkinek keressük meg a neki való szerepet és adjunk helyet, hogy megmutathassa, mit tud, mire képes Isten nagyobb dicsõségére.

E két egyszerû játék példáján is látni, milyen nagy és érdekes témalehetõségek rejlenek egy-egy játékban, és hogy miért érdemes feltétlenül nemcsak játszani, de beszélgetni is a játékról. Talán nem minden fogócska "duplafenekû". De igen sok játék elõsegíti a csoportkohéziót, fejleszti az ön- és társismeretet vagy a kommunikációt. A rögtönzött szerepjátékok pedig biztosan kimeríthetetlen kincsesbányái mindennapi életünk apró mozzanatainak, amelyekrõl feltétlenül fontos és hasznos beszélni.

Szinte minden táborban megéltünk olyan pillanatokat, amelyekben a gyerekek igazi érzelmi megtisztulást éltek át a feszültségoldó kibeszélés vagy akár eljátszás által. Ezekben a pillanatokban személyiségük legmélyebb rétegei is megérintõdtek, ami talán hozzájárult valamilyen problémájuk feldolgozásához. Ilyenkor a csoportvezetõnek az a szerepe, hogy a feszültséget feloldó, tapintatos tudatosítás révén az élményt az egész csoport számára érthetõvé és talán megélhetõvé tegye.

Forrás: Játékoskönyv - Manréza, Dobogókõ, 2000